Akik tudják, hol dolgozom, azoknak talán feltűnt tegnap az informatikai oldalakon az a mínuszos hír, hogy felvásárolt minket egy német kiadó. Ez tömören annyi változást jelent az ügymenetben, hogy anyagilag biztosabb lábakra került a cég, kaptunk egy kis béremelést, cserébe pedig a továbbiakban kisebb beleszólásunk van abba, hogy mit fejlesztünk (ez őszintén szólva nem izgat túlzottan, az eddigi próbálkozásaim alapján nekem személy szerint, alkalmazottként eddig se volt túl sok), valamint ha a kiadó valaha csődbe szándékozik menni, mi is ott fogunk zenélni a Titanic fedélzetén (de jégtábla egyelőre nincs a láthatáron). Összességében tehát inkább pozitív az összkép, elégedett vagyok.

Ez az elégedettség részben annak is betudható, hogy úgy tűnik, a tegnapi nappal végre lanyhulni kezdett az év eleje óta tartó cégen belüli hidegháború, ami barátságtalan pókerarccal járó-kelő menedzsmentet, a cég történetében először tartósan befüggönyözött és bezárt főnökségi szobát és egyre borzolódó idegeket jelentett. A minap, ebéd mellett egy kollega kiöntötte nekem a szívét: feláll a szőr a hátán a munkatársaitól, tele van munkával, ott segít, ahol tud, de ez már lassan arra sem elég, hogy legalább a háta mögött beszéljék ki. Neki vannak "kapcsolatai", de "nem mond neveket", és azok már "párszor figyelmeztették", hogy így meg úgy. Megvontam a vállam: mit mondjak én, nekem se kapcsolatom, se titkos jóakaróm, ők adják a pénzt, én adom a munkát, tart, ameddig tart. "Te csinálod jól, te csinálod..." mormolta az illető, miközben neurotikusan fésülgette az ujjaival a haját, és épp csak a szeme nem tikkelt.

Az igazság az, hogy a játékfejlesztésnek idehaza mindig, minden cégnél volt egy ilyen beütése. Először is, ez itt a Nyugat. Számítógépek, játékok, internet, irodaházak, nagy pénzek. Hallottam én már olyat meetingen, hogy "vagy ezt csináljuk, vagy mehetünk vissza autót fényezni." Ahol a pályaépítők egyetlen másik karrierlehetősége a kétszer annyi munkáért feleannyit fizető rajzfilm, a tesztereknek pedig a McDonalds, túl sok mindenen nem érdemes csodálkozni. Kettő, ebben az üzletágban mindenki egy nyavalyás művész, mindenkinek álmai és elképzelései vannak. Dolgoztam már olyan játékon, amely egy az egyben a vezető grafikus gőzgép-mániájának esett áldozatul (mindennek füstölnie és zakatolnia kellett, különben ordítani kezdett, és azt senki nem szerette - a vezető beosztáshoz is így jutott), de ez még hagyján ahhoz képest, amikor egy teljes cég bukása kell ahhoz, hogy a felelős programozó belássa, hogy mégsem tud mesterséges intelligenciát kódolni. Ez a két faktor együtt azt eredményezi, hogy a játékfejlesztő stúdiók hangulata - legalábbis Magyarországon - gyakorta leginkább egy kiöregedett hárpiákból szervezett állami hivatalra emlékeztet. Rinya, pletyka, ki kit ismer, hova járnak, miről beszélnek, és múlt héten azt mondta, de ő meg tavaly azt, hogy. Közben aki nem óhajt részt venni az össznépi hátbaszurkálósdiban, próbál felülemelkedni a dolgon, és végezni a dolgát, amíg engedik.

Szóval akiknek az elmúlt hónapokban elhaló hangon rebegtem a cég haldoklásáról: élünk és virulunk, a helyzetem stabilnak tűnik (augusztusig be vagyok táblázva), és most abban is reménykedek, hogy a németek beengednek hozzánk némi friss levegőt. Persze lehet, hogy holnap mégis ott találom a hátamban a kést (Kedves szavajárásával élve: a dontkamonmandéjt), de valahogy pont mostanra jutottam el oda, hogy ténylegesen nem tud érdekelni. Nyilván nem lesz remek munkám és imádnivaló albim, de aki és ami számít, az ott lesz... a neurotikusan folyton a hátuk mögé pillantgató hímpicsák pedig végleg elnyerik méltó helyüket az anekdoták világában.